Történetek Sci-fi


Rozványi Dávid

Történetek:

77

Átlag:

Hozzászólások:

A mentőkabin

2015.06.27 21:47 | Rozványi Dávid

A mentőkabin 1. – a rajtaütés

 

Az emberiség történetében véget ért az első naprendszerközi háború, úgymond „győzelemmel”. Úgymond, hiszen az emberiség ezért a győzelemért, hogy néhány szomszédos naprendszerre is kiterjeszthesse a hatalmát, hatalmas árat fizetett: az anyabolygót az ellenséges flotta kétszer is bombázta, sok tízmillió ember halt meg a távoli űrben, a tengerek vízszintje jelentősen csökkent, hogy a fúziós hajtóművek szomját csillapítsa, a naprendszer összes bolygóját elcsúfították a bányák, hogy fémeket nyerjenek a csatahajókhoz…

Az emberiség hatalmas árat fizetett ezért a győzelemért, szinte a naprendszer minden erőforrását feláldozta érte. Az emberiség felejteni akart és élezni a győzelem gyümölcsét. A kormány meg két legyet akart ütni egy csapásra: a csillagflotta hajóit áron alul értékesítette, hogy turistahajóként szállítsák az érdeklődőket a frissen elfoglalt rendszerekbe. Hogy a nagyközönség is láthassa, hogy megérte a rengeteg áldozat.

 

A „Naplopó” (vagy, ahogy korábban hívták: ESF-2327 „Duty”) is ilyen üdülőhajó volt: leszerelték az ágyúkat, a hangárokba úszómedencéket és kaszinókat építettek, a legénységi hodályt kabinokra osztották. De a hajó az hajó: minden mást változatlanul hagytak, a mentőkabinokat is. A hadihajókon kis, néhány személyes mentőkapszulákat használtak, növelve a túlélés esélyét (hiszen nincs az az ellenség, aki képes lenne egyszerre több tucat vagy száz, különböző irányba spriccelő kabint megsemmisíteni), míg az utasszállítókon nagyobb mentőcsónakokat rendszeresítettek.

 

Miközben egy távoli naprendszerben az idegenek a visszacsapást tervezgették.

 

Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi: a kísérők felszolgálták a reggelit, a családosok a vízi parkba, a szerelmesek moziba, vagy a panoráma teraszra mentek (mivel épp félúton voltak két csillag között, ott egyedül lehetek a sötétben), mások a kaszinóban próbáltak szerencsét… És akkor megrázkódott a hajó.

Az ügyeletes tiszt először meteor becsapódásra gyanakodott, de az első rázkódást újabbak követték; a hajót támadás érte. Bár hivatalosan béke volt, de még a háborúban az ellenséges erők alvó droidokat telepítettek a főbb felvonulási vonalakra. Elméletben ezeket már hatástalanítani kellett volna, de úgy látszik, ezt a pontot nem vették túl szigorúan… A külső kamerák befogták a droidot, a képernyőkön látszódott, ahogy akadálytalanul, 2-3 méterre a hajó oldalától végigrepül mellettük és lézersugárral felszakítja a fedélzetet. Mivel a „Naplopó” civil hajó volt, a Galaktikus Hajózási egyezmény szerint nem lehetett fegyver rajta, így teljesen védtelenül tűrte a droid pusztítását.

Nem volt más választása a tisztnek, minthogy kiadja a parancsot: mindenki a mentőkabinokba! Öt perc alatt ki kell üríteni a „Naplopót”… Szerencsére a kötelező gyakorlatokat megtartották, nem volt reménytelen próbálkozás. Az utasok kettesével beszállnak a kapszulákba, az elektromágnes kilövi őket az űrbe és várják a mentőhajót. Talán néhány nap, talán néhány hét, mire megérkeznek. Nagy valószínűséggel addigra már elfogy az oxigén, szomjan vagy éhen halnak az utasok, mégis: ha csekély remény is, de remény. Míg a hajón mindenkire a biztos pusztulás várna…

 

A mentőkabin 2. – a kislány

 

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. Amennyiben veszi ezt az adást, azonnal induljon a mentésünkre, vagy amennyiben ez nem lehetséges, továbbítsa et az üzenetet a Birodalmi Űrsegély Hivatal részére. A pozíciónk…

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. A fedélzeten tartózkodók száma két fő, sérülés nincs. A fedélzeti erőforrások még 6 napra elegendőek. A pozíciónk…

 

A kapszula fedélzeti számítógépe folyamatosan sugározta a segítségkérést, de válasz sehonnan sem érkezett. Ashley bambán hallgatta a szenvtelen géphangot, hagyta, hogy álomba ringassa. Nem akart semmire sem gondolni, nem akarta elképzelni, hogy egy hét múlva milyen üres hangon fogja ismételgetni a robothang, hogy a „fedélzeten tartózkodók száma nulla fő, halottak száma kettő”.

Amikor meghallotta a szirénát, tudta, hogy ha sikerül is egy kapszulát elcsípnie, ezzel csak kitolja a halálos ítélet végrehajtását. Talán van egy másik hajó is a közelben, de arra semmi biztosíték, hogy van elég üzemanyaga a kitérő manőverekhez, s kérdéses, hogy százvalahány mentőkabinból pont az övékét sikerül-e befognia. Mégis, Ashley tudta, hogy meg kell próbálnia. A háborúban egy tanker pilótája volt, sokszor kellett háborús övezetben feltöltenie a vadászokat, nem egyszer kapott találatot, többször kellet a lomha, felrobbanni készülő gépével elevickélnie a saját vonalak mögé. Akkor megtanulta, hogy csak a marad életben, aki soha nem adja fel, aki minden lehetőséget megragad.

Még hat nap. Aztán… A másik ülésre nézett. A kislányára. Nyugodtan aludt. Amint elszabadultak a hajó közeléből, rögtön telenyomta altatóval. Racionális döntés volt, hiszen a nyugalmi állapotban lévő ember oxigén-felhasználása alacsonyabb, mint a nyugtalané. Ésszerű döntés volt, hogy elaltatta. Mégis, ha igazán őszinte lenne magához, akkor bevallaná, hogy valójában csak félt a szemébe nézni. Hiszen, amikor beültek a kabinba, a kislány átölelte és annyit mondott gyermeki hittel: - Tudom, Apu, hogy meg fogsz menteni…

És Ashley ennek a hitnek a súlyát nem bírta elviselni. Inkább magába is nyomott egy adag nyugtatót. Épp annyit, hogy még ne aludjon el, hogy ébren maradjon, ha valami történne. De nem történt semmi. Az űr végtelen és csendes maradt.

Még hat nap és vége. Lelki szemeivel látta maga előtt, ahogy a kis arcot eltorzítja a légszomj, ahogy kapkod az utolsó néhány oxigénmolekuláért. Talán emberibb lenne, ha ő végezne vele. Egy pisztolylövés. A mentőkabinokban mindig kell lennie egy megbízható mechanikus pisztolynak. Egy lövés és nem szenved többé. De képes lenne-e erre az egy mozdulatra? A háborúban szerencsére csak egyszer ölt. Amikor megtámadták a konvojukat, épp az ágyúkhoz volt beosztva. A számítógép beazonosította a célt, neki csak jóvá kellett hagynia a tűzparancsot. Megtette és hamarosan egy vakító fényrobbanás jelezte, hogy valaki, vagy valami, ott int az űrben, aki meg akarta ölni őket, meghalt. De annak a valakinek nem volt arca.

Egyszerűbb lett volna ottmaradni a hajón, a kislányával és a feleségével. De tudta, hogy a kislányért mindent meg kell tennie. Felkapta, egy pillantást váltott a feleségével. Tudta, helyesen cselekszik. Ő tapasztalt pilóta volt, vele nagyobb esélye volt a kislánynak az életben maradásra. Nem akart arra gondolni, hogy mi történt a feleségével. Talán, neki is jutott egy kapszula. Talán már túl van azon a valamin, amit közönségesen halálnak szokás nevezni.

Benyomott magának egy újabb altatót. Az utolsó, amit elalvás előtt látott, kislánya tiszta arca volt. - Megmentelek, Kicsim… - suttogta.

 

 

A mentőkabin 3. – a feleség

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. Amennyiben veszi ezt az adást, azonnal induljon a mentésünkre, vagy amennyiben ez nem lehetséges, továbbítsa et az üzenetet a Birodalmi Űrsegély Hivatal részére. A pozíciónk…

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. A fedélzeten tartózkodók száma két fő, sérülés nincs. A fedélzeti erőforrások még 5 napra elegendőek. A pozíciónk…

 

Ashley ébredés után azonnal a monitorokra nézett, de semmi. Akkor még öt nap, gondolta. Ha eddig nem találtak ránk, ezután sem fognak.

- Együtt halunk meg, Kicsim… - suttogta a mellette fekvő test felé. - Szeretlek, simogatta meg a nő arcát.

Az érintésre a nő felriadt: - Történt valami?

- Nem, semmi - válaszolta a férfi fáradtan. - Nem vette senki sem a jelzésünket.

- Kár… Olyan jót aludtam. Azt álmodtam, hogy egy erdőben sétálunk. Gyönyörű volt, sütött a nap és a kezemet fogtad. Szerinted… Tudod, sokat gondolkoztam ezen. Milyen lehet a halál? Mit érez olyankor az ember?

- Semmit. A háborúban sok halált láttam, de azok gyorsak voltak. Egy villanás és kész. Szerencsés esetben az ember fel sem fogja, hogy mi történik. De félek, a mi halálunk nem ilyen lesz.

- Tudod, Ashley… Ha már így alakult, szeretnék veled meghalni. Szeretném érezni, hogy fogod a kezem és átölelsz.

- Nem akarlak elkeseríteni, de a mi halálunk nem ilyen lesz. A fulladásos halál percekig is eltart. Az embernek olyankor nincs más gondolata, csak még az utolsó pár oxigénmolekulát be tudja lélegezni. Aztán elveszti az eszméletét és beáll a halál. Ha közben egyáltalán gondolsz rám, akkor csak az lesz benne, hogy miért voltam itt, miért fogyasztottam el előled a levegőt. Miért rövidítettem le az életedet.

- Nincs más megoldás?

- Kinyithatjuk a kabinajtót. Néhány másodperc alatt a vérnyomás szétrobbanja a testünket, élő luftballonokká válunk és beáll a halál. Néhány húscafat marad belőlünk a műszerfalon. Nem több. Talán még a pisztollyal járnánk a legjobban.

- Pisztoly? - kérdezte meglepetten a nő.

- Igen. Tegnap ellenőriztem, a helyén van. Régi, mechanikus szerkezet, betárazva.

- Akkor, ha átölelsz és úgy húzzuk meg a ravaszt…?

- Nem működik. A hajókon csak kiskaliberű fegyvereket engedélyeznek, amik nem képesek átütni a falakat, általában egy ember megölésére elegendő csak a lövedék mozgási energiája. Biztonsági előírás a terroristákkal szemben.

- Ha úgy alakul… Lenne erőd lelőni engem?

- Remélem, igen. De csak ha tudom, hogy már nincs semmilyen remény.

- Köszönöm. Kérlek… - kereste a nő a szavakat. - Altass el, és ha azt látod, hogy álmomban mosolygok, akkor húzd meg a ravaszt. Akkor álmomban biztos újra abban az erdőben fogok járni. És ígérem, ott fogok várni rád.

- Hamarosan érkezni fogok én is.

- Tudom. És bárhogyan is alakul, tudd, kérlek, hogy szeretlek.

- Sajnálom, hogy így alakult az utazásunk - hajtotta le a fejét a férfi.

- Az életben a legostobább kérdés a „miért”. Így alakult és kész. Csak annak örüljünk, hogy a kislányunk nem jött velünk. Ő most biztonságban van. Otthon… És örülök, hogy te vagy itt velem és nem valaki idegen. Veled még a halál sem olyan ijesztő. Köszönöm, hogy azokban a percekben engem választottál.

 

 

A mentőkabin 4. – a szerető

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. Amennyiben veszi ezt az adást, azonnal induljon a mentésünkre, vagy amennyiben ez nem lehetséges, továbbítsa et az üzenetet a Birodalmi Űrsegély Hivatal részére. A pozíciónk…

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. A fedélzeten tartózkodók száma két fő, sérülés nincs. A fedélzeti erőforrások még 4 napra elegendőek. A pozíciónk…

 

A férfi ébredés után először a műszerfalra nézett. Semmi. Minden perccel egyre messzebb kerülnek a katasztrófa helyszínétől, egyre valószínűtlenebb, hogy rájuk találnak.

Néha megpróbálta hívni a többi kabint, de már őket sem érték el. Vajon mi lehet velük?

Újra és újra lejátszotta magában az utolsó perceket a hajón. Megszólalt a sziréna. A kijelzőkön látszódott, hogy a droid alapos munkát végzett: a mentőkabinok jó része használhatatlanná vált, a panorámafedélzet üvegteteje kirobbant, az ott tartózkodók mind kisodródtak az űrbe. Ashley először a kislányát és a feleségét ragadta meg, épp a medencéknél voltak. Szerencsére a háborúban egy rövid ideig a Duty testvérhajóján szolgált, tudta, hogyan lehet a hangárfedélzetről gyorsan eljutni a mentőkapszulákig, így az elsők között voltak, akik beszállhattak. Másodpercek alatt kellett döntenie. A gyereknek mennie kell. Talán a vele jobbak lennének a túlélési esélyei, hiszen ő gyakorlott pilóta. De ha ő most beszáll a kislánnyal a kabinba, a feleségét hátra kell hagynia, ami könnyen a halálos ítéletét jelentheti, hiszen kevesebb működőképes kapszula van, mint túlélő… És ha tényleg az történik, mint amire számítani lehet és a kabin csak kitolja a halálos ítélet végrehajtását, akkor jobb, ha az anyja van mellette. Egy gyors ölelés és rájuk zárta az ajtót.

A következő percekben kötelességszerűen segédkezett a kihajózásban. A „szerencse” szó az űrben nem egyértelmű… „Szerencsére” a panorámafedélzeten sokan meghaltak, így úgy tűnt, hogy neki is jut hely a kabinokban. Mások meghaltak, így ő tovább élhet. „Szerencséje” van, hiszen rá még vár vagy két hétnyi rettegés és félelem. De így legalább esélyt kap…

És ebben a pillanatban meglátta Őt. Már hat éve nem látták egymást, mégis, tudta, és a nő szemén látta, hogy ő is, hogy nekik egy kapszulába kell beszállniuk. Egy pillanatra dermedten megállt, de a nő odalépett hozzá és maga után húzta a kabinba.

Eddig jutott a gondolataiban, mikor a nőre nézett:

- Miért, Kicsim?

- Én is ezt kérdezem hat év óta. Boldogok voltunk együtt.

- Igen. Azt hiszem, melletted értettem meg, hogy mi is a szerelem.

- Őrültek voltunk. Neked feleséged és kislányod volt. Nekem férjem és a hadsereg tisztje voltam. Nem lett volna szabad egymásba szeretnünk. Még szerencse, hogy azt nem követtük el. Hogy volt egy határ, amit nem léptünk át.

- Miért? - ismételte meg a férfi a kérdést.

- Hogy miért szerettünk egymásba? Egyszerű a válasz. Háború volt, minden nap az utolsónak ígérkezett. És mind a ketten ugyanolyan szörnyetegek voltunk. Még jó, hogy nem feküdtünk le egymással. Ha gyerekünk lett volna, a gyerekágyban meg kellett volna fojtani, mert benne eggyé vált volna az összes gonosz ösztönünk. És miért nem feküdtünk le egymással? Miért lettem volna a tiéd, ha te sem voltál az enyém. Tudom, hogy a családodat sohasem hagytad volna el értem.

- Ahogy te sem a férjedet. Használt a karrierednek.

- Persze, hogy sohasem hagytam volna el. Nem vagyok őrült. De szükségem lett volna a tudatra, hogy ha akarom, mindent eldobj a szerelmemért. És ezért hagytalak el. Mert elárultál.

- Elárultalak?

- Az a szerelmes, aki nem dob el mindent a szerelméért, a szerelmet árulja el. Azt hiszem… Most már mindegy. Meghalunk. Kimondom. Szerettelek, azt hiszem, soha senkit sem szerettem annyira, mint téged. És ezért gyűlöltelek. Mert a szeretet gyengeség, azzal kiszolgáltatjuk magunkat a másiknak. És gyűlöltelek, mert másokat is szerettél.

- Tudod, Kicsim… - gondolkozott el a férfi. - Ha egyszer kimondtad volna, hogy szeretsz… Akkor azt hiszem, megőrültem volna és mindent eldobok.

- Akkor gyenge lettem volna. És megtanultam a seregben és a háborúban, hogy nem szabad gyengének lenni. Tudod, most, amikor megláttalak a hajón és láttam, milyen boldog vagy a feleségeddel és a kislányoddal, még jobban meggyűlöltelek. Láttam, hogy őket szereted. Ahogy engem sohasem. És boldogok vagytok.

- Te nem vagy boldog a férjeddel?

- Elváltunk. Ami után szakítottunk, megutáltam.

- Mint engem?

- Nem, téged gyűlöltelek. Tőle csak undorodtam. Rájöttem, milyen unalmas. És vége volt a háborúnak, már nem volt hasznomra.

- És miért szálltál be velem a kabinba? Miért mellettem akartad tölteni az utolsó napjaidat?

- Ne reménykedj. Már semmit sem érzek irántad.

- Akkor mégis miért?

- Emlékszel? Egyszer az kávészintetizátort szerelted. Még forró volt, láttam, hogy égeti a kezedet, de te nem vártál, mert tudtad, hogy nagyon várom a kávét. Akkor azt mondtam, félek tőled, mert minden olyan embertől félek, aki nem fél a fájdalomtól. Mert az a másiknak is képes fájdalmat okozni. És ezt akarom. Hogy ha eljön az utolsó pillanat, megölj. Hogy állj bosszút rajtam mindenért. És én gyorsan haljak meg.

- Azt hiszem, erre képtelen lennék. Talán már nem szeretlek annyira, mint akkor, de képtelen lennék neked fájdalmat okozni.

- Biztos vagy ebben?

- Igen.

- És ha azt mondanám, hogy én öltem meg a barátnődet, azt a cafkát. Akivel együtt szolgáltál.

- Mi?

- Igen. Én küldtem el arra a küldetésre. Gyűlöltem, mert fontos volt neked. Mert tudtam, hogy közel áll hozzád. Ahol meghalt. És neked végig kellett nézned. No, most már gyűlölsz annyira, hogy megölj, Drágám? - mosolyodott el gúnyosan a nő.

 

 

A mentőkabin 5. – a barát

 

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. Amennyiben veszi ezt az adást, azonnal induljon a mentésünkre, vagy amennyiben ez nem lehetséges, továbbítsa et az üzenetet a Birodalmi Űrsegély Hivatal részére. A pozíciónk…

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. A fedélzeten tartózkodók száma két fő, sérülés nincs. A fedélzeti erőforrások még 3 napra elegendőek. A pozíciónk…

 

Ashley álmában a kislánya hangját hallotta: - Ments meg, apu! Ne hagyd, hogy megfulladjak!

Meg akarta simogatni az arcát, de az altató erősebb volt.

Mikor felébredt, végre meg tudta simogatni a mellett fekvő alakot. De ahol az arcnak kellett volna lennie, csak valami alaktalan húsdarab volt. Valaki, aki egyszer egy pillanatig a legszebb nőnek látott.

- Ne érj hozzám… Nem akarom - mintha egy halott hangját hallotta volna.

- Te… Te élsz?

- Igen. Életben maradtam. De nem akartam, hogy találkozzunk. Nem akartam, hogy ilyennek lássál. Azt akartam, hogy a régi arcomra emlékezzél.

- Élsz… Soha nem tudtam elfelejteni azt a pillanatot. Amikor a vadászoddal fedeztél és eltaláltak. Hallottam a sikolyodat. Hogy segítségért könyörögsz.

- És te nem segítettél. Ha akkor a gépeddel letérsz az útról, akkor talán ki tudtál volna menteni.

- Soha nem tudtam megbocsájtani magamnak, hogy nem ezt tettem.

- Miért? Miért hagytál meghalni?

- Egy csata közben voltunk. Ha nem viszem el az első vonalba az utánpótlást, a bajtársaink meghalnak és a csata elvész - védekezett a férfi.

- És elveszítünk egy lakatlan naprendszerben egy légkör nélküli holdat. Fontosabb volt az a légkör nélküli szikladarab, mint én, a barátod.

- Te mit tettél volna? Egy századnyi bajtársadat hagyod veszni, vagy megpróbálsz segíteni egy olyan barátodon, aki valószínűleg meghal, mire odaérnél?

- Én, azt hiszem… Ugyanezt tettem volna. De azt hittem, te más vagy.

- Miért lettem volna más? Én is csak egy ember vagyok.

- Talán igen. De ha csak egy ember lettél volna, ha csak egy férfi lettél volna, akkor szerelmes lettem volna beléd. De te a szememben több voltál. Hittem benned. Ahogy az ember az apjában, vagy Istenben hisz. Azt hittem, neked a barátságunk többet ér. Hogy soha nem hagysz magamra. Csalódtam benned. És minden értelmetlenné vált. A becsület, a hűség, a Föld, amit a hazámnak hittem.

- Bocsáss meg… Nem tudok mit mondani. Tudom, hogy helyesen tettem, amit akkor tettem. Mégis… Akkor nem csak te haltál meg. Hanem én is. Ami addig voltam. Azóta csak félember vagyok.

- Én már annyi sem. Tudod, amikor lezuhantam, az ellenség egyik eltakarító egysége összegyűjtött és mesterségesen életben tartott. Elvittek egy barlangba.

- Dolgoztattak?

- Nem. Teszteltek. Kísérleteztek rajtunk. Hogy mennyi fájdalmat képesek elviselni az emberek, hogy mikor válnak árulóvá. Belevágtak az arcomba pengéikkel. Lézerrel perzselték a húsomat. Kínoztak, de arra vigyáztak, ne haljak meg.

- Gyűlölöm magam. És megértem, ha gyűlölsz.

- Már túl vagyok rajta. Most rajtad a sor. Hogy te gyűlölj - suttogta a nő.

- Nem értelek.

- Nálam elérték azt a küszöböt, hogy áruló legyek. Nem érted? Elárultalak. Nem bírtam tovább. Elmondtam, hogy milyen útvonalon szállítja a konvojotok az üzemanyagot. Tudtam, hogy a lomha tankereket elkapják.

- Nem árultál el… Csak nem bírtad tovább a szenvedést. Már nem voltál magad.

- Még mindig nem érted. Nem azért árultalak el, hogy ne kínozzanak tovább. Azt akartam, hogy téged is lelőjenek. Hogy téged is elhurcoljanak egy barlangba, hogy te is átéld mindazt, amit én. Bosszút akartam állni rajtad - vallotta be a nő.

- Hogy elárultalak? Igazad van.

- Nem. Azért gyűlöltelek, mert hittem benned.

- De túléltem. Meleg helyzet volt, sokan meghaltak, de én életben maradtam.

- Tudtam. Másnap bejöttek hozzánk. Azt hiszem, nagyon dühösek lehettek. Sokunkat megölték, engem nem. Sajnos nem… Azt akartam, hogy vége legyen. Gyűlöltem a szenvedést,  magamat, hogy elárultalak téged és a hazámat… És gyűlöltem a sorsot, hogy nem haltál meg és hiába árultalak el. Aztán ennek is vége lett. Megkötötték a békét és elengedték a hadifoglyokat. A sebesüléseim miatt háborús hős lettem, beutaltak rehabilitációra az egyik új naprendszerbe. És pont egy hajóra kaptunk jegyet… Amikor megszólalt a sziréna, belöktek egy kabinba. Vártam, mikor lőnek ki, hogy beüljön valaki még mellém… És te voltál az.

- Talán ez volt megírva a sors könyvében. Hogy mielőtt meghalunk, még megtudjuk, hogy élünk. Szeretlek - gondolkozott el a férfi.

- Ne mond ezt… - rázta meg formátlan arcát a nő. - Elárultuk egymást.

- Többet nem foglak. Most már sohasem foglak elárulni. Örökké.

- Ez az örökké már három napot jelent csak. És csak egy kérdésem van… Vajon, hogy nem árulsz el, mit jelent? Hogy megölsz, mielőtt megfulladnánk vagy csodát művelsz és megmentesz?

 

 

A mentőkabin 6. – a szerető újra

 

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. Amennyiben veszi ezt az adást, azonnal induljon a mentésünkre, vagy amennyiben ez nem lehetséges, továbbítsa et az üzenetet a Birodalmi Űrsegély Hivatal részére. A pozíciónk…

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. A fedélzeten tartózkodók száma két fő, sérülés nincs. A fedélzeti erőforrások még 2 napra elegendőek. A pozíciónk…

 

Ashley kivételesen nem a gép hangjára ébredt.

- Nos, Drágám, már tudsz eléggé gyűlölni ahhoz, hogy megölj?

- Nem tudom… Olyan furcsa álmom volt. Mintha nem veled lettem volna egy kabinban.

- Hanem? - érdeklődött egykori szerelme. - Fogadjunk, hogy nő volt… Se ébren, se álmodban nem tudsz hűséges maradni. A lányod, a feleséged. És arról a cafkáról se feledkezzünk el.

- Ne beszéljünk róla. Tényleg azt akarod, hogy megöljelek?

- Igen. Eléggé szeretsz és eléggé gyűlölsz ehhez… - bólintott a nő.

- Add ide a pisztolyt.

- Miért?

- Csak add ide.

- Még van időnk… - jelent meg a félelem a nő hangjában, de engedelmesen átadta a fegyvert.

A férfi megnézte a tárat. Egy golyó volt benne.

- Ki vagy? - nézett a nőre.

- Ki lennék? Az exed.

- Honnan tudjam, hogy nem álom vagy?

- Miért lennék az?

- Az előbb azt mondtad, hogy biztos a lányommal, a feleségemmel vagy a halott barátommal találkoztam álmomban. De ő él. Honnan tudtad, hogy vele álmodtam?

- Fontos volt neked - vont vállat a nő. - Miért ne álmodhattál volna vele?

- És hova tűnt a pisztolyból a többi golyó? Ha a feleségemet, a lányomat és a barátomat álmodtam, honnan tudjam, hogy te valóságos vagy?

- Sehonnan. De ez mit számít? Akárki is van melletted, ha szereted, akkor meg kell, hogy öld, hogy ne szenvedjen.

- De csak egy golyó van a pisztolyban…

- Értem… Ha nem én lennék, akkor ezzel az egy golyóval megszabadítanád a szenvedéstől a szeretteidet, ha viszont én én vagyok, akkor magaddal végeznél és engem hagynál szenvedni.

- Azt hiszem… Akkor is megadnám neked. De minden olyan bizonytalan. Még van egy napunk… Átélhetnénk azt, amit egykor nem.

- Soha. Soha nem bocsájtom meg neked, hogy nem voltál teljesen az enyém.

- Akkor jó… akkor mégsem vagy álom - mosolyodott el a férfi.

- Vagy legalábbis egy rémálom! - nevetett fel a nő. És Ashley újra megérezte, hogy mit szeretett benne egykor annyira.

Nem ért hozzá, csak csendben ültek, mégis úgy érezte, hogy még sohasem voltak ilyen közel egymáshoz… Közben a fedélzeti számítógép, mint egy elektronikus imamalom mormolta:

 

 

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. Amennyiben veszi ezt az adást, azonnal induljon a mentésünkre, vagy amennyiben ez nem lehetséges, továbbítsa et az üzenetet a Birodalmi Űrsegély Hivatal részére. A pozíciónk…

Mayday, Mayday, itt a Naplopó 332A mentőkabinja. A fedélzeten tartózkodók száma két fő, sérülés nincs. A fedélzeti erőforrások még 2 napra elegendőek. A pozíciónk…

 

A mentőkabin 7. – remény?

 

Lassan újra visszaszenderültek… Nem tudni, hány órával később, de a fedélzeti rádió hangos sercegéssel megszólalt.

 

Itt a Csillagflotta Szaturnusz II. cirkálója beszél. Amennyiben a fedélzeten még tartózkodik élő utas, kérem, erősítsék meg a segélyhívást… A pozíciójukat azonosítottuk, így annak megadása nem szükséges, ellenben a segélyhívás megerősítésében adja meg a létszámadatokat és az egészségügyi információkat, különös tekintettel a gyors orvosi beavatkozás szükségességére…

 

Ashley alig bírt magával, úgy nyomta meg az adóvevő gombját.

 

Szaturnusz II, itt a Naplopó 332A mentkabinja, a fedélzeten két fő tartózkodik, orvosi beavatkozás nem szükséges.

 

Lélegzetvisszafojtva várták a választ. Közben számot vetett a lehetőségekkel. Még korai örülni. Ha a cirkáló a másik irányba halad, akkor reménytelen, hogy visszaforduljanak. Vagy, ha viszonylagos nyugalmi pozícióban is van, akkor sem biztos, hogy a nagyszámú mentőkapszulák közül pont őket választanák. Ez nem érzelmi kérdés: ha a másik irányban több túlélő van, akkor először őket kell menteni. Egyszerű matematika.

Morfondírozás közben eszébe jutott az is, hogy milyen furcsa véletlen: abban a csatában, amikor kilőtték mellőle a barátját, robbant fel egy Szaturnusz II. nevű cirkáló. Úgy látszik, az űrparancsnokságon ennek emlékére neveztek el egy új hajót… Pedig hivatalosan flottacsökkentést hirdettek meg.

 

Naplopó 332A, itt a Szaturnusz II. első tisztje beszél, irányba fordultunk. Várható érkezés: 53,2 óra múlva.

 

Ashley szótlanul nézett az oxigénszint mérőre… 27,2 órára elegendő.

 

Szaturnusz II itt a Naplopó 332A mentőkabinja. A levegőnk nem lesz elegendő az érkezésig. Kérem, tájékoztassák a közelben tartózkodó hajókat, hogy jöjjenek a segítségünkre.

 

A válaszra újra perceket kellett várni. Ha valóban igaz, hogy azonnal válaszolnak, számolgatta magában a férfi, akkor valóban kell nekik ennyi idő, hogy ideérkezzenek…

 

Naplopó 332A, it a Szaturnusz II. első tisztje. Leghamarabb 49,3 óra múlva érkezünk. Tartsanak ki! A közelben a miénk az egyetlen hajó.

 

 

A mentőkabin 8. – légszomj

 

- Apu, ugye kitalálsz valamit? Nem akarok meghalni. - nézett rá a kislánya.

- Igen, Kicsim. Kitalálok valamit…

Kétségbeesetten nézett körbe a kabinban. Semmi. Két szkafander, ki tudja, nem lyukasak-e, egy pisztoly, egy túlélő kézikönyv… Mégis: ez egy katonai kabin. Ezen vannak gyorsító rakéták, azok oxigénnel működnek. Csak éppen kint. Talán, ha felvenné a szkafandert, akkor ki tudná szerelni az egyiket és ki tudnák húzni még néhány órával tovább.

- Kicsim, most átöltözünk.

- Mibe, apu?

- Szkafanderbe. Kicsit nagy lesz rád, de ha nem mozogsz, kényelmes lesz.

- Egyedül hagysz?

- Kicsim, rádión tudunk beszélni.

A kislány bólintott, de a szemében könnyként csillogott a félelem.

 

Mikor a férfi belebújt a szkafanderbe, a másik sisakból a felesége nézett rá. Már nem tudott meglepődni…

- Drágám… - hallotta a nő hangját a rádión keresztül. - Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? Tudom, hogy nem voltunk boldogok, hogy nem tudtalak boldoggá tenni…

- Ez butaság, Kicsim…

- Nem, el kell mondanom. Ha soha nem találkoznánk. Boldog voltam veled. Tudom, neked nem voltam elég, érzem, hogy voltak más nők is, akiket szerettél, mégis, én voltam a feleséged. És ezt sohasem tagadtad meg.

A férfin rossz érzés futott át: - Add vissza!

- Mit? - kérdezte csodálkozva a nő.

- A pisztolyt. Sohasem tudtál hazudni nekem.

- Nem adom. Ha meg kell halnia valakinek, akkor az én leszek. Nem vagyok gyerek. Tudom, az oxigén csak egyikünknek lesz elegendő. És szeretném, ha te lennél az.

- Nem. Együtt fogunk dönteni, ha visszaértem. De először várjuk meg, hogy tudok-e levegőt szerezni.

- De ugye te sem fogsz semmi őrültséget csinálni?

- Ígérem - bólintott a férfi és kilépett az űrbe.

 

 

A mentőkabin 9. – a semmi foglya

 

Nincsen mélyebb sötétség, mint a naprendszerek közti űré. Bár a csillagok fényesebben ragyognak, mint a földi éjszakákon, de látni nem lehet semmit sem, legfeljebb irányfénynek jók. Lassan kapaszkodott a mentőkabin oldalán, bár előre sejtette, hogy mi várja majd. A sisaklámpája fényében látszódott, hogy a hajó oldalát találat érte… Az oxigénpalackok mind felrobbantak.

Szaturnusz II. - furcsa, gondolta Ashley. Mint az a hajó, ami ott felrobbant. Ez mégsem lehet véletlen. Mi van, ha az egész egy csapda, amivel az idegenek tőrbe akarják csalni? Ők támadták meg a Naplopót, mi van, ha az a támadás csak az első lépés volt? Ha ott a csatában megszerezték a Szaturnusz II. frekvenciáit és kódjait, s most csak macska-egér módra játszanak vele?

Egyedül volt… És közben arra gondolt, hogy nem volt-e mindig az? Hogy akiket szeretett, nem csak mellékszereplők voltak az életében, hogy elfedjék a magányát?

Ha valójában se a lánya, se a felesége, se a barátja, se az exe nincs a hajón, minden csak képzelgés… De nincs oxigén. Hamarosan dönteni kell, hogy ki maradjon életben. Ő vagy az a valaki. Aki vagy szereti, vagy elpusztítani akarja.

A kabinablakon keresztül látta, hogy a volt szeretője néz vissza rá…

- Kinyitod? - kérdezte a rádión keresztül a nőt.

- Nem tudom… Szereztél oxigént?

- Nem, felrobbant a tartály. Csak egyikünk maradhat életben.

- Akkor? Nem egyszerűbb, ha kint maradsz és meghalsz? - kérdezett vissza a nő.

- De igen. Akkor ennyi? Látni akarod, hogy hogyan halok meg?

Pillanatnyi csönd után kigyulladt a lámpa és kinyílt a kabinajtó.

 

 

A mentőkabin 10. – ki vagy?

 

- Miért? - kérdezte Ashley, amikor kibújtak az űrruhából.

- Talán tudnom kell.

- Mit?

- Hogy képes lennél-e önként meghalni értem - válaszolta a nő.

- És ez megéri a kockázatot, hogy esetleg nem?

- Igen… Sokáig azt hittem, hogy csak a gyűlölet éltet. Hogy megöljek, megkínozzak mindenkit, akit szeretsz. Hogy mindent elpusztítsak, ami vagy. De most már rájöttem, amikor láttalak ott kint lebegni a semmiben, hogy nem: az egyetlen fontos, hogy megtudjam, hogy szeretsz-e. Hogy szerettél-e valaha is.

- De… a kérdés értelmetlen - gondolkozott el a férfi.

- Miért?

- Mert nem tudom, hogy te te vagy-e.

- Ez csak kabinbetegség. Ingerszegény környezet, nem tudod megkülönböztetni a valóságot a kivetítéstől. Én csak én lehetek - jelentette ki a nő.

- Honnan tudjam?

- Egyszerű. Amikor kimentél megnézni a tartályt. A kislányod nem tudta volna bezárni az ajtót.

- A feleségem tudta volna.

- Ő, amikor látja, hogy nincs plusz oxigén, megölte volna magát.

- És a barátom?

- Ez jó kérdés… De ő már halott. Ebben biztos lehetsz. Tudod jól, hogy ők nem ejtenek foglyokat. És abban is biztos lehetsz, hogy én sem végzek félmunkát. Biztos halálba küldtem - csillant a nő szemében a gyűlölet.

- És ha mégis…?

- Érte nem halnál meg?

- Éppen ez az… Érte meghalnék. De ha ezt nem tisztázzuk, akkor sohasem fogod megtudni, hogy érted vagy érte vállaltam a halált.

- Ő nem zárt volna ki. Egy pillanatra sem.

- Ez igaz.

- Akkor én én vagyok.

- Ha ember vagy, igen.

- Mi más lehetnék?

- Egy idegen.

 

 

A mentőkabin 11. – az idegen

 

- Egy idegen? - csodálkozott el a nő.

- Igen. Tételezzük fel, hogy a hajón utazott egy idegen is. Hírszerző, menekült, ez most nem lényeges. A földről reménytelen lett volna elmenekülnie, a háború miatt a radarokkal még a mikrometeoritokat is bemérik. A célállomáson, a periférián viszont még nincsen kiépített védelmi rendszer, ott bármikor leszállhat érte egy kisebb hajó és hazaviszi a saját vonalak mögé. Gyönyörű terv volt, de hibádzott: egy alvó droid támadt a hajóra, így újra csak menekülnie kellett. Megpróbált várni az utolsó pillanatig, hátha egyedül kerül egy mentőkabinba, de balszerencséjére én is ott voltam. Új tervet kellett kitalálnia: hát behatolt az elmémbe, és kitükrözte az emlékeimet. Mindig azt, aki éppen eszembe jutott, akire épp gondoltam aznap.

- Gyönyörű elmélet - bólintott a nő. - De van egy hibája. Miért nem lőttelek le álmodban?

- Ezen én is gondolkoztam. De talán egy idegen nem képes kezelni a műszereket… - bizonytalanodott el a férfi. Talán szükséged volt rám, hogy elvezessem a kabint, amíg a mentőhajó megérkezik. Ha egyáltalán megérkezik. Hiszen könnyen lehet, hogy nem a mentőhajó üzent, hanem egy idegen cirkáló, a háborúban megszerzett kommunikációs kódokkal.

- De a hajó már közelít… Miért nem zártalak ki, amikor kimentél a tartályokat megvizsgálni?

- Ez az. Ez nem vallana egy idegenre. Logikátlan. Ha tudnám a választ, lelőnélek és várnám a hajót. Ha a miénk, nyertem. Ha nem, akkor nekivezetem a legérzékenyebb pontjának.

- Hány arcban is láttál engem az elmúlt napokban? A feleségedében, a kislányodéban, a barátodéban, a szeretődében… Hányszor szólítottál engem a nevemen?

- Nem értelek… Sokszor, nem? Mármint úgy érted, valamelyik neveden? - értetlenkedett Ashley.

- Elárulom, egyszer sem. Mindig csak „Kicsimnek” szólítottál. Tudod, miért? Mert egyszer sem gondoltál ránk igazán. Egyikünk sem volt fontos neked, csak az a szerep, amit betöltünk az életedben. Nem a feleségedet szeretted, hanem egy nőt, aki biztonságot adott neked. Nem a kislányodat, hanem egy sejthalmazt, aki továbbviszi genetikai állományodat. Nem a barátodat, hanem egy bajtársadat, aki képes volt feláldozni az életét helyetted. Nem engem, hanem egy nőt, aki mellett megismerted az igazi szerelmet.

- Akkor végül is, melyik vagy? - próbált a nő szemébe nézni.

- Én tudom, hogy én vagyok. De ezt egy álomkép is mondhatja.

- Igen…

- Talán az egyik vagyok. Teletömtél altatókkal, a nap nagy részét átalszom. S amikor alszom, az ingerszegény környezetben képzelődsz. Hiszen nincs egyhangúbb. mint a csillagok közti tér. Most ébren vagyok, a képzeteid eltűntek, de nem hiszed el nekem, hogy én valóságos vagyok.

- De miért nem ismerlek fel, hogy nem vagy álom? – kérdezett vissza Ashley.

- Mondtam már: sohasem figyeltél igazán a másikra. Csak a szerepre, ezért nem ismered fel a hús-vér embert. De most döntened kell: melyikünket lövöd le: engem vagy magadat.

- Téged… De nem tudom, ki vagy. Lehet, hogy mégis idegen.

- De lehet, hogy a kislányod, aki itt alszik melletted. Kockáztatsz?

- Nem - válaszolta Ashley és a fejéhez tartotta a pisztolyt és lőtt.

A másik várt pár percet, majd eltűnt az emberi ábrázata és előtűnt pikkelyes bőre.

- Te szegény ember…

 

 

A mentőkabin 12. – a „mentőhajón”

 

Nem sokkal később megérkezett a cirkáló és az idegen ügynököt a fedélzetre vette. A parancsnok, aki egyben a titkosszolgálat tisztje is volt, azonnal fogadta.

- Remélem, élvezi, hogy már nem kell az emberek levegőjét szívnia.

- Igen - szippantott az ügynök egyetlen orrlyukán. - Nem volt könnyű küldetés. Tanulmányoznom kellett a földi civilizációt, hogy egy újabb háború esetén milyen erőfeszítésekre lennének képesek.

- És? - kérdezte a tiszt - mire jutott?

- A földön látszólag minden rendben. Már senki sem akar háborúzni, nincs meg bennük az az erő, hogy komoly ellenfeleknek számítsanak. Az erőforrásaik kimerültek, az emberek elfáradtak. Egyetlen csapás és a kiépülő földi birodalom összeomlik. Aztán jött az ötlet: vizsgáljuk meg a viselkedésüket extrém körülmények között is. Mi lenne, ha meg tudnánk vizsgálni, hogy amikor az életükért küzdenek és előjön az igazi énjük. Ez már jobban hasonlít a háborúhoz. Tehát kértem egy drónt, hogy támadja meg a hajómat. Persze, ne súlyosan, csak annyira, hogy még el tudjanak menekülni. Sétálgattam, kamerára vettem, hogy hogyan viselkednek, a kutatóink majd elemezni tudják. Vegyes volt a kép.

- És utána mit csinált a kabinban?

- Nos, gondoltam, mélyelemzést végzek egy véletlenszerűen kiválasztott egyeden. Elővettem a régi emlékképeit, kitükröztem és vizsgáltam. Az emberek gyengék az érzéseik fogságában élnek, nem képesek logikus döntéseket hozni. Gyengék - ismételte meg az ügynök. - Mégis.

- Mire gondol?

- A végén kockáztattam. A kezébe adtam a fegyvert és a választást, hogy melyikünk maradjon életben. Ő, vagy én. Kezdett rájönni arra, hogy talán egy idegen vagyok, de nem látta a céljaimat. Felkészültem, hogy logikusan úgy dönt, hogy engem fog lelőni. Persze nem tudott volna ártani, páncélt vettem fel, elővigyázatból meg csak egy golyót hagytam a fegyverben.

- És?

- Logikátlanul úgy döntött, hogy magával végez. Pedig tisztában volt azzal, hogy minimális az esélye annak, hogy nem idegen vagyok, de nem merte kockáztatni, hogy egy olyan embert öljön meg, akit szeret.

- Érdekes. De a lényeg, hogy az emberek gyengék és képtelenek a logikus gondolkozásra. Elégtételt vehetünk a háborúban elszenvedett vereségért.

- Nem, uram. Én pont az ellenkezőjére jutottam.  A logikátlanság valóban gyengévé teszi őket. Az önfeláldozás szintén. De a kettő együtt már veszélyes: kiszámíthatatlanságot eredményez. Amíg ezt nem tudjuk modellezni, nem kezdhetjük el a háborút.

- De ezt azt is jelenti… - gondolkodott el a tiszt. - A föld most kezdi benépesíteni a gyarmatait. Ha várunk, megerősödik, még nehezebb lesz ellenük bármilyen akciót is indítani ellenük.

- Ez igaz, uram. De ne becsülje le az embereket. Ha nem háborúznak velünk, majd háborúznak magukkal. Ebben az egyben következetesek: szükségük van a pusztításra.


Kapcsolódó képek:

Tetszett a történet?
Szavazatok: 0
Átlag:

Ehhez a történethez még nincsenek hozzászólások!

Jelentkezzen be, hogy hozzászólhasson a történethez!

toplista

A legolvasottabb történetek

1.

Alkohol - idézetek

2010.08.25 18:22
Megtekintve: 47462 alkalommal

2.

Mondókák óvodásoknak

2010.01.19 17:12
Megtekintve: 19799 alkalommal

3.

Anyáknapi versek

2010.04.05 12:36
Megtekintve: 17532 alkalommal

4.

Robot

2010.03.22 06:06
Megtekintve: 15337 alkalommal

5.

Zakuszka

2010.01.15 13:04
Megtekintve: 13541 alkalommal

válogatás

Véletlenszerűen kiemelt történetek

1.

Boldogság

2010.08.27 22:29
Megtekintve: 7420 alkalommal

2.

Hinni parancsszóra

2011.07.24 21:46
Megtekintve: 4936 alkalommal

3.

Ki az abszolút sovány nő?

2010.02.14 14:54
Megtekintve: 8203 alkalommal

4.

IQ-teszt 2

2011.08.19 14:21
Megtekintve: 4277 alkalommal

5.

Polipológia: A Bonbon-enigma

2013.02.03 12:36
Megtekintve: 2622 alkalommal

hozzászólások

Legutóbbi hozzászólások

(2018.10.01 19:42)

(2015.12.06 09:09)

(2015.09.29 00:22)

(2015.09.27 00:13)

(2015.09.26 23:59)

(2015.09.24 22:18)

(2015.08.09 14:29)

(2015.03.08 11:42)

(2015.02.06 20:41)

(2014.09.09 21:45)

Képes ajánló