Történetek Novella


Történetek:

Átlag:

Hozzászólások:

Égi jelek

2011.01.31 17:20 |

Kedves Olvasó!

Az alábbi történetben egy nem kitalált, sajnos valós, a közelmúltban megtörtént - bár sosem történt volna meg - szomorú eseményt szeretnék meosztani.

Van egy 4 éves kisfiam, aki imádja a családját, nem csak minket, a szüleit, hanem a nagyszüleit és a dédnagyszüleit is. nagyon szoros a kapcsolatunk, mindig egy csalág voltunk és leszünk annak ellenére, hogy sajnos a nagyszülők és a dédnagyszülők más-más városban laknak, tőlünk 40 ill. 80 km-re, így csak hétvégenként tudunk találkozni, de amióta a kisfiam megszületett, szinte nem volt olyan hétvége, hogy ne utaztunk volna a "Mamáékhoz" és a "Mamiékhoz", ahogy ő hívja a szüleimet és a nagyszüleimet.  Tavaly augusztus végén nagymamám nagy örömére végre nem csak egy szimpla szombatot töltöttünk nála, hanem néhány összefüggő napot is. Amikor ott voltunk, nem hittem volna, hogy ez lesz utolsó közösen töltött időnk. (Sajnos a nagypapám 3 évvel ezelőtt tragikus hiretelséggel meghalt 80 évesen, azt hiszem a halálát azóta sem sikerült feldolgoznom teljesen. A kisfiam akkor 10 hónapos volt, de a fényképeket nézve  a mai napig emlékszik rá, nagyon szerették egymást!)

A Mami 81 évesen már nem túl jó egészségi állapotnak örvendett, de nagyon szerette a dédunokáját - a kisfiamat -, így amikor ott voltunk mindig szinte csak vele foglalkozott, vele játszott, akkor is ha gyenge volt. Nagyon kevesett evett és ivott, és az utolsó napokban, amit Nála töltöttünk, már sokat feküdt, sokszor az ágyban játszott a dédunokájával. Én közben kapálgattam a kertben, főztem, takarítottam, igyekeztem hasznossá tenni magamat, mint jó unoka, ha már napokig nem volt más dolgom.

Maminak rendszeresen kellett járni a gasztroenterológiára felülvizsgálatra, ami nem helyben volt, hanem 40 km-re. Egyedül már nem tudott utazni, évek óta én voltam a sofőrje, hoztam-vittem úgy, hogy 80 km-ről, ahol lakunk elmentem érte, elvittem a 40 km-re lévő orvoshoz, onnan haza, majd este én is hazakerültem. Szívesen tettem, addig is együtt voltunk. Tavaly nyáron, amikor a kisfiammal ott voltunk, úgy szerveztük a kirándulást, hogy az utolsó napjára esett ez az orvoshoz menés. Nem volt gond, így csak a Mamiéktól kellett az orvoshoz elmenni. A kisfiamra addig a "Mamáék" vigyáztak, hiszen ők is abban a városban laknak, ahová orvoshoz kellett menni.

Az indulás reggelén a Mami különösen gyenge volt, alig tudott menni. Megfürdettem, megmostam a haját, segítettem neki öltözködni és hármasban elindultunk. Enni-inni nem akart, hiába könyörögtem neki, makacs volt. Mindig azt mondta, értsem meg, nem bír. Mit tehettem, egy darabig próbálkoztam, majd feladtam.

A felülvizsgálaton a szakorvos úgy látta, hogy a Mami nagyon ki van száradna, szüksége lenne egy infúziókúrára. Ezen nem voltam meglepődve, máskor is volt már ilyen , 5 nap kórházi infúziókúra a belgyógyászaton és mintha kicserélték volna, hónapokra újra jobban volt. El is intézte az orvos, hogy benn is maradhatott mindjárt és már kapta is az infúziót.

Én visszamentem a Mamiék házához, összepakoltam, ami a kórházba kell, meg az állandóan szedett gyógyszereket, amiket persze a kórház nem tudott biztosítani, az egyéb orvosi papírokat és irány vissza a kórházba. Estig vele voltam. estére már jobban volt egy kicsit, látszott, hogy hatott az infúzió, ürült a méreganyag a szervezetéből. Este a kisfiammal hazamentünk, másnap újra meglátogattam, jobban volt, örültem. A kisfiamnak csak elmondani tudtam, hogy a Mami szerencsére jobban van, mert egy ilyen kis gyereket egy belgyógyászati osztályra nem lehet bevinni látogatni. Legalábbis akkor így gondoltam, ma már nem. Tovább olvasva talán megérti az olvasó is, miért. Eljött a 3. nap: beszoktatás kezdete az oviba. Az egész hét ezzel ment el, így csak minden másnap tudtam elutazni meglátogatni a Mamit a kórházban, de minden nap beszéltünk telefonon, mindig a dédunokája felől érdeklődött, sőt beszéltek is pár szót. A kisfiam mesélte neki az ovis élményeit.

A hét vége felére ígérték, hogy hazamehet. Örültem, hogy végre hazavihetem és otthon már meglátogathatja a dédunokája is. De a sors közbeszólt. Sorban jöttek az égi jelek, amikről nem akartam tudomást venni, pedig kellett volna, ma már tudom:

- Azzal kezdődött, hogy a Mami belázasodott és állandó hasmenése lett, így a hazamenetelről már szó sem volt.

-Folytatódott azzal, hogy szombaton kimentünk anyukámmal a házhoz körülnézni, minden rendben volt a háznál, azonban nem indult az autónk hazafelé. A szomszédok segítőkészségéért a mai napig hálás vagyok, akik "bebikázták" az autót (lemerült az akksi) és végül is el tudtam menni a városig, ahol a szüleim laknak, és ahol a nagymamám a kórházban feküdt.

- Közben a kisfiamat baleset érte a játszótéren, (apukámmal voltak játszótéren, de nem lehetett volna kivédeni a balesetet, nagyon szeleburdi volt a picikém), felszakadt a halántéka, egy 2 cm-es részen és ömlött belőle a  vér. Ott álltam kocsi nélkül, a Mamim egyre rosszabbul volt. Irány taxival a traumatológiára, ott ellátták, szerencsére összevarrni nem kellett. Szerettem volna bevinni a Mamihoz legalább pár percre, de anyukám nem engedte. Ők hazataxiztak a traumáról, én pedig bementem  a Mamihoz. Épp egy véres hányáson volt túl. Ült az ágyon, nagyon örült nekem. Láttam, fáradt, kérésemre lefeküdt az ágyba. Másfél órát voltam vele, végig fogta a kezem és beszélgettünk. Azelőtt nem volt rá jellemző ez a kézfogósdi. Valószínűleg ő is érezte, hogy baj van, ahogyan én is, csak nem akartam róla tudomást venni. Biztattam, hogy hamar szedje össze magát, mert a dédunokája már nagyon várja, hogy találkozzanak. Korábban, ha kórházban volt vagy ő, vagy a dédipapi, a kisfiam mindig kint volt az ablak előtt valamelyik nagyszülővel és az ablakból integettek egymásnak. Sajnos ezt most nem lehetett megoldani, mert a Mami már 1 hete nem kelt fel az ágyból, nem lett volna ereje az ablakhoz állni.

Ekkor láttam őt utoljára élve. Este egy kedves ismerős hazavitt minket, az autó maradt a szüleim lakásánál a parkolóban.

Vasárnap délelőtt a szüleim benn voltak a kórházban, akkor az orvos azt mondta, készüljenek fel a legrosszabbra. De még beszéltünk telefonon a Mamival vasárnap délelőtt, a kis dédunokája mesélt neki és azt kiabálta a telefonba, hogy "SZERETLEK MAMI!!!" A Mami meg viszont, hogy szeret mindkettőnket. Teljesen képben volt, teljesen tiszta volt  a feje, csak a teste fáradt el.

Mivel nem volt autónk, a férjem meg dolgozott, nem tudtam vasárnap is elmenni meglátogatni a nagymamámat, mert nem volt kire hagyni a kisfiamat. Akkor már nem hittem, hogy az a helyes, ha nem viszem be magammal a kórházba, de  a szüleim nem helyeselték, én meg szót fogadtam.

Ebéd után lefektettem a kisfiamat aludni, kérte, hogy én is bújjak oda mellé az ágyba - máskor nem szokta ezt kérni délután. Azt hiszem ő is érzett valamit, mert úgy aludt, hogy végig szorította a kezemet.

Negyed 3-kor megcsörrent a telefonom. Anyukám volt, .....az ajtót zárta, indult, megy be a Mamihoz a kórházba, mert délelőtt megígérte neki, hogy ha hazamegy befőzi a szilvát befőttnek és visz be kóstolót a Maminak délután, mert azt nagyon szerette, azt szeretett volna enni.

Csak ennyit mondott: "most hívott a doktornő, a Mami elment".

Sohasem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem mentünk el valahogyan, nem vittem el a kisfiamat csak pár percre, hogy elbúcsúzhassanak, hogy a Mami úgy menjen el, hogy még egyszer utoljára láthatja, megölelheti azt, akit a legjobban szeretett a világon. És azt sem bocsátom meg magamnak, hogy nem, voltam ott vele, hogy fogjam a kezét, hogy ne legyen egyedül, amkor a Jó Isten magához szólítja.

Csak egy dolog vigasztal: mi voltunk vele otthon utoljára, nem volt egyedül és az utolsó otthon töltött napjait a dédunkájának szentelhette.

5 nap múlva temettük el. Látszott az arcán, hogy sokat szenvedett. Katolikus temetés volt, a kisfiamat nem vittem ki, mert ez tényleg nem neki való. A temetés után azonban kimentünk közösen a temetőbe. Ahogy kiszálltunk az autóból, a kisfiam már indult is  a sírhoz. Most is, mint mindig elsőre odatalált egyedül (amióta a nagypapám meghalt, szinte minden héten magammal vittem őt is a temetőbe, így tudja hol a sír, mindig beszélgetett  a Papival).

Együtt gyújtottuk meg a mécseseket a kis 4 évesemmel. Én sírtam,  ő sírás helyett megállt a sír végénél és elkiáltotta magát: "SZERETLEK MAMI, SZERETLEK PAPI, SOSE FELEJTELEK EL BENNETEKET ÉS MINDIG SZERETNI FOGLAK, TI IS MINDIG SZERESSETEK ÉS VIGYÁZZATOK RÁM AZ ANGYALOK KÖZÜL." És letette a sírra virágot, amit ő vitt külön.

Én még jobban sírtam. Ekkor hozzám fordult a kisfiam és azt mondta: "NE SÍRJ ANYA, ŐK MOST IS ITT VANNAK VELÜNK ÉS SZERETNEK MINKET, ÉN PEDIG MINDIG VELED LESZEK!!!"

 

 

 


Tetszett a történet?
Szavazatok: 1
Átlag:

Ehhez a történethez még nincsenek hozzászólások!

Jelentkezzen be, hogy hozzászólhasson a történethez!

toplista

A legolvasottabb történetek

1.

Alkohol - idézetek

2010.08.25 18:22
Megtekintve: 47463 alkalommal

2.

Mondókák óvodásoknak

2010.01.19 17:12
Megtekintve: 19800 alkalommal

3.

Anyáknapi versek

2010.04.05 12:36
Megtekintve: 17532 alkalommal

4.

Robot

2010.03.22 06:06
Megtekintve: 15338 alkalommal

5.

Zakuszka

2010.01.15 13:04
Megtekintve: 13542 alkalommal

válogatás

Véletlenszerűen kiemelt történetek

1.

József barátom pappá szentelésére

2011.08.18 15:57
Megtekintve: 4107 alkalommal

2.

Rólad

2015.12.12 18:26
Megtekintve: 1070 alkalommal

3.

Miért úszik olyan...

2010.01.03 21:06
Megtekintve: 7433 alkalommal

4.

Kovács a barátjának....

2010.01.03 20:19
Megtekintve: 7502 alkalommal

5.

Karácsony

2011.08.19 13:53
Megtekintve: 4035 alkalommal

hozzászólások

Legutóbbi hozzászólások

(2018.10.01 19:42)

(2015.12.06 09:09)

(2015.09.29 00:22)

(2015.09.27 00:13)

(2015.09.26 23:59)

(2015.09.24 22:18)

(2015.08.09 14:29)

(2015.03.08 11:42)

(2015.02.06 20:41)

(2014.09.09 21:45)

Képes ajánló